Hegyi Lóránd: Ironikus posztgeometria
A képfelületen megjelenö geometrikus alakzatok precizitása, a formaalkotás egzaktsága a geometrikus absztrakció nagy hagyományához kapcsolja Szönyei György müvészetét. A töredékesség, az irónia és a véletlen jelenléte azonban meröben más szemléletröl árulkodik. Szönyei sámára az egzaktan meghatározott formák többnyire csupán fragmentumok: a darbjaira hulott egykori teljes és koherens formarend maradványai. Azaz a nála megjelenö formák egy korábbi "egészre" utalnak, anélkül azonban, hogy pontosan megállapítható lenne az egykori, valaha teljes és koherens rendszer. A visszakövetkeztetés pályái nem egyértelmüen meghatározottak, tehát a töredékekböl többféle "egész" rekonstruálható.
A meglepö mégis az, hoy a töredékekböl felépített dús és komplex kompiziciók egy újszerü teljességgé szervezödnek. Egyes elemeik más, a kompozíción kivüli összefüggésekre utalnak ugyan mégis összetartozó elemeknek tünnek. Azaz Szönyei úgy tud egységet teremteni, hogy mégsem egységesíti, uniformizálja, mégsem redukálja valami "mesterséges" közös minöségre a természetüknél fogva különbözö elemeket. Távol áll töle mindenfajta redukció; megörzi a kompozició alapelemeinek sokféleségét, egymástól eltérö karakterét, asszociációik különbözöségét.
Ezáltal az egységet nem a "kevés" és nem a "tiszta" képzetéhez kapcsolja- amit a formai redukció valósít meg   mind a klasszikus konstruktivizmusban, mind pedig a minimal art típusú müvészetekben- hanem a komplexitáas és a gazdagság eszmányéhez. A radikális redukció által létrehozott egység és "tisztaság" esetében az egyes alkotóelemek fokozatos "megtisztuláson" mennek keresztül, mígnem elérik a kívánt- áhított-, "teljes tisztaságot", ami legtöbbször az   elanyagtalanítás, átszellemítés képzetéhez kötödík. Minden leválik róluk, ami a keresett, vagy feltételezett- vagy éppen hitt-"lényeg" szempontjából felesleges és haszontalan.Csak a végsö "lényeg" tiszta, minden feleslegestöl megtisztított prezentációja a müalkotás feladata, s ennek a célnak minden más alárendeltetik. Még maga a müvész személyes megnyilatkozás is / gondoljunk csak Piet Mondrian aszkeikus individuum – ellenességére, vagy Kazimir Malevics transzcendens "tárgy nélküliség" koncepciójára /.
Szönyei ezzel szemben éppen gazdagít, feltölt, a képzettársítások alapján tágít, felszív különbözö jelentéseket. A "tisztaság", mint olyan, nem érdekli. Èppen ellenkezöleg: a "tisztátalanság", a többértelmüség, a zavarbaejtö gazdagság és sokféleség izgatja. A "lényeg" és a "lényegtelen" között nem húz éles határt, mert nem hisz az "egylényegüség" eszméjében. Tudja, hogy sokszor éppen a lényegtelennek minösített jelenségekben tárul fel a lényegi, persze csak akkor, ha nincsenek elöre meghatározott, szigorúan megfogalmezott elöítéleteink a lényeggel, illetve a lényegtelennel kapcsolatban. Azaz rábízza magát a jelenségek szuggesztivitására: hagyja, hogy a dolgok maguk határozzák meg fontosságukat, jelentöségüket, azaz a számunkra való "lényegi" üzenetüket.
Ezért nem "tisztítja" meg az alapelemeket, hanm éppenhogy kitágítja utalásaik körét. Egy-egy kis formatöredék esetleg egész kultúrákat, stílusokat, vagy személyiségeket idézhet fel, vagy éppen a hétköznapi élet valamilyen banális tárgyára, közönséges jelenségére utal.
Ezáltal mind a kultúrtörtánet felé, mind pedig a hétköznapok formadömpingjének banális kapcsolatai felé kitárja   a kapukat. Ez a nagyvonalú és bölcs nyitottság   valójában Szönyei György müvészetfelfogásának egyik alapmozzanata. A nyitottság   itt azt jelenti, hogy nincsenek meghatározva a képzeleti rekonstrukció pályái: többfelé   mehetünk, sokféle irányben gondolhatjuk tovább a töredékekböl szervezödö látványt. Továbbá, hogy a szigorúan "müvészi" utalások mellett a banális hétköznapok világa is beléphet a müalkotásba. A 60-as évek amatör építészete, a hétvégi házak dilettáns mozaikjai, a subaszönyegek és a kerítések pszeudó-modeern ornamentikája éppúgy lehetnek "müvészeti motívumok", mint Mondrian, Malevics, Kassák vagy Bortnyik geometrikus absztrakt elemei.
E nyitottság mögött már felsejlik az irónia is. Szönyei György talán az egyetlen geometrikus müvész, akinél az absztrakció teoretikus komolyságát az irónia elhomályosítja. Ez az ironikus távolságtartás, mellyel Szönyei egyenértékesíti a geometrikus absztrakció "szent és tiszta" formáit a hétköznapok véletlenszerü geometrikus fragmentumaival. Az "olyan, mintha"-élmény nála szinte partalanná válik. Egy kávéscsésze barna íveket hagyó lenyomata hirtelen akár absztrakt kompozícióvá válik, a tatlin konstrukcióira emlékeztetö formák "visszaminösülnek" építkezési álványokká. Szönyei tudatosan bizzonytalanítja el nézöit. Miközben formái egzaktak, pontosan meghatározottak, jelentésük- az asszociációkon keresztül- meglehetösen tág és többértelmü. Szönyei azt sugallja, hogy nincs "egyetlen olvasat": minden olyan, mintha már láttuk volna valahol, mintha már feltünt volna a müvészettörténetben. Nála nincsen egyetlen, kizárólagos érvényü, kötelezzö rendszer: nincsenek egyértelmü szabályok; s nincs egyetlen és általános érvényü modell, mellyel a jelenségek értelmezhetök. A formák pemanensen változtatják karakterüket, jelentésük állandóan átalakul, a "lényegröl" alkotott véleményük módosulni kényszerül. Szönyei tudatosan felhasználja az esetlegességet. Részint úgy, hogy a valóságból-"önkényesen"-kiemelt részletekkel kombinálja absztrakt formáit, részint pedig úgy, hogy saját kompozícióit felnagyítja, s a kinagyított részleteket spontán könnyedséggel helyezi el a képfelületen. Az elsö módszer kollázsszerü / melyböl az utóbbi évek kollázsai származnak /, míg a második módszer a posztmodern utalásos módszeréhez hasonlít.
Szönyei tudatosan felhasználja az esetlegességet. Részint úgy, hogy a valóságból-"önkényesen"-kiemelt részletekkel kombinálja absztrakt formáit, részint pedig úgy, hogy saját kompozícióit felnagyítja, s a kinagyított részleteket spontán könnyedséggel helyezi el a képfelületen. Aaz elsö módszer kollázs szerü / melyböl az utóbbi évek kollázsai származnak /, míg a második módszer a pisztmodern utalásos módszeréhez hasonlít. A 80-as évek közepén készült munkáiban felhasználta a 60-as évek jellegzetes vizuális élményvvilágát, a korabeli "modernizmus" tömegkultúrájának vonatkozásában. Beépítette az amatör építészet motívumait, fémkerítéssek dilettáns geometrizmusát, a metlachi burkolatok "kubista" mozaikjait, a terítök "modern" / azaz modernkedö / ornamentikáját, ruhaminták és bútorszövetek jellegzetes ízlésvilágát. Ezek a töredékek, sürü geometrikus ornamenssé szervezödtek, melyekben az esetlegesség és a véletlenszerü formapárosítások fontos szerepet kaptak.
Ezztán Szönyeit az a probléma kezdte el foglalkoztatni, hogy miként lehet egyre kisebb részleteket önállóan kiemelni és bemutatni úgy, hogy még felismerhetö formai jellegzeteségekkel rendelkezzenek. A kiválasztott részleteket addig nagyította, amíg azok már csupán távoli utalásként idézték az "eredeti" formát, de még jellegzetesen Szönyei-motivumok maradtak. Ez az intellektuális játék egyrészt azt szolálta, hogy Szönyei a saját motívumait és jellegzetesen egyéni formaalkotási módszerét is egyfajta távolságból, irónikusan elidegenítve szemléltesse; másrészt pedig azt, hogy ismét megtörje a formai egységet, szétbomlassza a "tiszta" rendszereket. Ennek a permanens átértékelésnek eszköze a kompozíció nyitottsága, a lezáratlanság hangsúlyozása. Szönyei úgy építi fel müveit, hogy azt az érzést kelti a nézöben, mintha a képenkívül bármilyen irányban folytatható lenne a kompozíció. Mintha a kép széle akár távolabb is lehetne, s újabb formai variációk kapcsolódnának a látottakhoz. Ugyanakkor az irónia itt is müködik: Szönyei úgy "vágja ketté" a képeket, az egyes motívumokat, hogy az így nyert alakzat torzó mivoltában egy másik, töle idegen motívumra, emblematikus formára emlékeztet. Azaz ismét elbizonytalanodunk: melyik az autentikus olvast? Aza hitelles forma, amit a véletlenszerü képkivágás kettészel, s a képzeletünkkel, képi logikánkkal kiegészítjük, vagy pedig az a változat az   "igazi", amit ténylegesen látunk a képfelületen. A kiegészítés szóban benne van az "egész" szó. Szönyei ezzel a mesterségesen fokozott kétértelmüséggel az "egész" fogalmát kérdöjelezi meg. Azt sugallja, hogy nem csak egyféleképpen képzelhetö el az "egész", azaz a "kiegészítés" logikája nem feltétlenül csak egyféleképpen müködhet. Az "egész" az ö számára éppen a sokféleség.
A Malevics-sorozat darabjain a véletlenül alakuló folzok szövedékéböl épít fel szigorúnak tünö kompoziciókat. Egymásra halmozza a geometrikus formatöredékeke, s mindezeket az elemeket úgy rendezzi el, hogy a kusza, kavargó, torlodó síkforma a malevicsi szuprematizmusra emlékeztetö geometrikus alakzattá válik, és így fömotivummá teljesedik ki.
Egyfelöl a kompozició testetlenül, súlytalanul, idötlen elvontságban lebeg egy érintetlen, anyagtalan szellemi térben; másfelöl csupán egy pillanatnyi "tüzszünet" tanúi vagyunk, és a motívumok zsibongás, harca, tarka kavalkádja a következö pillanatban már folytatódhat tovább. Semmi sem végleges, semmi sem maradandó itt: mint a kaleidoszkóp izgalmas és szertelen ábrái, melyek egy piciny mozdulatra rögtön átrendezödnek, Szönyei munkái is azt sejtetik, hogy ez az   átalakulás bármikor megtörténhet.
A fekete és az arany jelenléte különös komolyságot, egyfajta szakralitást kölcsönöz Szönyei munkáinak. Ugyanakkor ez a komolyság rögtön visszavétetik az irónia távolságtartó, szkeptikus attitüdje által. Szönyei felidézi a szakralitást, miközben az "igazi" komolyság éppen a szakralitás tagadásából adódik. Abból a bátorságból, ami valójában a sokféleség gazdagságának elismerését jelenti. Ez a sokféleség a müben az eklektika. Az eklektika nála nem program, nem esztétikai módszer, hanem a dolgok természetes állapota. Ebböl adódik Szönyei müvészetének nagyvonalúsága, elevensége, humora és tárgyilagossága. Számára a jelenség fontosabb a mindenható moddellnél, mert a modell szükségszerü zártsága ellentmond a dolgok természetes nyitottságánk. A jelenséget modell-szerünek mutatja, miközben irónikusan megkérdöjelezi a modell érvényességét. A maga által felállított modelleket minduntalan idézöjelbe teszi, s ezáltal önmagát is egyfajta távolságból, egyfajta "kvázi-történeti" pozicióból nézi. E kivülállás az irónia szabadsága, az elfogulatlanság lehetösége. S Szönyei bátran él ezzel a lehetöséggel.

In: Cat. Szőnyei György, Dorottya Utcai Kiállítóterem, 1990
Dr. Hegyi Lóránd, művészettörténész
1992 - 2001 a Bécsi Museum Moderner Kunst Stiftung Ludwig Igazgatója
2003-óta a St.Etienne-i Modern Múzeum Igazgatója


Kapcsolódó munkák

    
 
Fekete rapszódia
 
Fekete rapszódia
 
Fekete rapszódia
 
Fekete rapszódia